Kinézek, benézek
Esik az eső. Csak éppen szemerkél, de ennyi is elég, hogy birka bundává változtassa göndör hajamat. Simlis sapkát húzok rá védelemül, és lassan tekerve kerekezek a munkahelyemre. Ráérek, korábban indultam. Hogy nézhetek ki? - jut eszembe, és a magamnak adott válaszommal felidéződik egy 13 éves történet.
*
Anti-szerepre készültem. „Bibircsókos öregasszony a templom kórusából” – ezt a szerepet kellett megvalósítanom. Egy agresszív, köpködő, káromkodó, durva, csúf vénasszony bőrébe bújva végigmenni az utcán.
Akkoriban talán egyetlen kincsem a kedvességem, finomságom, alázatos alkalmazkodásom volt. Ezt el kellett rejtenem. Kínlódva, undorodva fogtam az összegyűjtött kellékeket. Csak a „feladatot el kell végezni” én-részem sürgölődött bennem.
Most is látom, egyedül készülődök a lakótelepi lakásban. Állok a tükör előtt. Tudom, hogy mit, milyen sorrendben veszek fel. Először bekenem az arcomat sötét alapozóval. Még valami zöldet is maszatolok, karikákat a szemem köré, hogy eléggé aszott legyek. Iszonyat. Gyönyörű hosszú aranyhajamat összefogom minél kisebb galacsinba és elrejtem egy sötét hányadék színű kendő alá. Felveszek egy sötétbarna pamut harisnyát egy drapp szandállal, elvégre nyár van. Még valami sötét felső és rá a volt férjem régen kinőtt barna zakója.
Már csak a bot hiányzik. A sarokban türelmesen várja részvételét a felvonulásban. És a tükör.
Hihetetlen, amit látok. Hulla csöndes a vénasszony, csak a szívem dörömböl hangosan. Én és a vénasszony, ketten egyek.
Na jó, én értem, de ha meglát valaki, mivel magyarázom ki magam? Azt hiszik, megbolondultam. Ilyenné nem teszi magát épeszű ember! De én biztosan nem! A szépségem kihangsúlyozása az előnyös darabjaim kiemelésével – ennek van értelme! És itt állok meggörnyedve eltorzított ajakkal trágya barnában. (Tizenévesen megfogadtam, hogy öregasszonyként sem öltözök öregszínekbe)
Indulnom kell! - hajt a megfelelni vágyásom. Hallgatózok. Nincs mozgás a lépcsőházban. Talán nem totyogok össze senkivel.
Megúszom. Az utca is csöndes. Hétvégi lustaság fekszik a lakótelepen. Kivel fogok kiabálni? A szerepet meg kell élni!
Jaj! Egy ismerős fordult be velem szemben. Hamarosan összetalálkozik a tekintetünk. Nem, csak én igyekszem a szokott módon szemmel jelezni, hogy fogadom a köszönését. Ő azonban nem méltat figyelemre. Ahogy elmegy mellettem, látom tekintetében a közömbösség teljes elterpeszkedését. Számára egy ismeretlen öregasszony vagyok. Akkor jöttem rá: mások nem tudják, nem látják, hogy ez a vénasszony én vagyok! Ezt, csak én tudom!
Így egészen más!
Kezd izgalmassá válni. Várakozom a buszmegállóban. Köpködöm a zsebembe készített tökmag héját, magamban mormogok, káromkodok, mert késik a busz. Akármit megtehet ez a vénasszony, semmi közöm hozzá! De senki sem óhajt beszélgetésbe elegyedni velem, az öregasszonnyal. Na, nem mintha a szép nővel oly sokan akartak volna, de legalább kerülgettek.
A várakozó utasokat nem érdeklem, most nem néznek meg, mint amikor a jó nő jelmezemben vagyok. Csak egy óvodáskorú kislány akar mindenáron a közelemben lenni, megérint, faggat valamiről. Nem vagyok képes ráförmedni. Elvesztettem a fonalat árnyék magam és teljes magam között.
Arra gondolok, a gyermekek a szívükkel látnak, előttük hiábavaló a jelmez. Útra kelek gyalogosan. Senki sem akad az utamba, nem bánom. Elég volt eltöprenkedésre az, ami eddig történt.
Ma már nincs emlékem erről az útról addig, ameddig összetalálkoztam egy csoporttársammal, aki éppen kurtizánná változtatta magát. Együtt folytatjuk az utat. Végül mind együtt a tíz egynehány fős csoport. Húsz percet kapunk a szerepeink szerinti találkozásokra, beszélgetésre.
Ma már nincs emlékem erről az útról addig, ameddig összetalálkoztam egy csoporttársammal, aki éppen kurtizánná változtatta magát. Együtt folytatjuk az utat. Végül mind együtt a tíz egynehány fős csoport. Húsz percet kapunk a szerepeink szerinti találkozásokra, beszélgetésre.
Én letérdelek és mintha senki sem lenne köröttem, morzsolgatom a kezemet és mormolok. A szövegnek nincs értelme. Nem is érdekel, hangfürdőzöm a belső zenévé vált imazsongásban.
A játék végén már visszaváltozva saját szerepbe, meg kell fogalmaznom, mit adott nekem az árnyék személyiségem.
A belső zenét, a békémet, a nyugalmat, a belső szépségemet, amikor nincs értelme tekintettel lenni másra, mert nincs más, minden egy. Egy az isten. Bennem az isten, a teljesség.
A belső zenét, a békémet, a nyugalmat, a belső szépségemet, amikor nincs értelme tekintettel lenni másra, mert nincs más, minden egy. Egy az isten. Bennem az isten, a teljesség.
*
Hogy nézhetek ki? Inkább nézek be!
Tekerek tovább és a közelgő farsangra gondolok, arra, hogy mit fogok magamra ölteni. Elegem van a jó, a megértő, az alkalmazkodó, a kedves, a megfontolt arcomból. Befeketedek. Találkozunk a farsangon! Aki felismer, egész-ségére!
Tekerek tovább és a közelgő farsangra gondolok, arra, hogy mit fogok magamra ölteni. Elegem van a jó, a megértő, az alkalmazkodó, a kedves, a megfontolt arcomból. Befeketedek. Találkozunk a farsangon! Aki felismer, egész-ségére!
Békéscsaba, 2012. február 17.
