Nyolc éves voltam, amikor a tanító nénink kézimunka szakkörre hívott. Szép színes mintákat mutatott, elvarázsoltak a minták és színek dobogtak. Alig vártam, hogy alkothassak én is. Nem engedte. "Mindennek eljön az ideje" - mondta. Mesélt a népi hagyományokról, diákat vetített ruha és hajviseletekről. Majd színes ceruzákat hozott és "papíron hímeztünk" egymás mellé húzva a vonalakat. Türelemre intett, tanította a hímzés irányait.
Én türelmetlen voltam, én már készen akartam látni a munkámat, valami hasznosat felmutatni.
Végül egy tűpárnát készítettünk. Nem épp ilyet, valami hasonlót felirat nélkül. Szív alakú, filc anyagon. Gyorsan elkészültem vele, de elégedetlen maradtam. Nem tetszett, mert elnagyoltam, szorosan dolgoztam, görcsösen. A szaporaság érdekében ritkás maradt, átkukucskált az anyag a rózsa szirma alatt.
Közel negyven év után újra hímzek. Ma már tudom, az az élvezet, amíg alakul, ahogy készül, amint sorról sorra lassan bontakozik nagyanyáink szellemisége, átszivárog türelmük, szétárad a szeretetük bennem, a csokrokban. A tű szúrása csak valódiságára emlékeztet.
Ma azért hímzek, hogy a napi rohanást lecsillapítsam.
Átadom magam a élet áramlásának, ringok az élet ősi vízében. Lecsitul bennem klienseim küzdés-fájdalma.
Végül megszületik valami, ami tovább őrzi dédanyám megszállottságát, Baba néni türelmes pedagógiáját, édesanyám örömét és az én szép lelkemet.
Köszönöm Nektek Ősasszonyok!
