Keresés ebben a blogban

2015. január 17., szombat

Mese, mese, mátka .....

Egyszer volt, hol nem volt, az ötvenen túl és az Üveghegyen innen... A családkonzulensi képzés végére érve félévszázadnyi életemhez érkeztem. Ez nem jelenti azt, hogy századnyit is elmesélhetek valaha, de most, a záróvizsga védésen felidéztem életmesém útelágazásait, próbatételeimet.
T. Winkler Attila Mesék városa
Mesehősként éltem meg magam kisgyermekkoromban. Leginkább Benedek Elek kíséretében utaztam. Kalandos erdőkön, tágas kastélyokban, csodás átváltozások által, titkos, megfejtendő útjelzők segítségével.
Kamaszkoromban álmok formájában kísértek a mesék, színes szimbólumok, káprázatos kavalkádban.
Fiatal felnőttként óvodásoknak mesélhettem folyton folyvást - Aranytarisznyás mesemondó lettem. 


Családgondozóként képtelen meséket hallottam, hangtalan történeteket láttam. A tehetetlenség de fájt!
 

Játszottam boszorkányt, gonosz bibírcsókos öregasszonyt, amikor visíthattam, ordíthattam, ..... de a gyermekek megsejtették játékra éhező szívem. Megtaláltak újra.

  

Mesék! Igen. És újra hallgatok, új meséket a playback színpadon. Életmeséket, melyek az élet vizét fröccsentik magukból. Alkotunk a mesélővel, a színpadon életvándorrá váló  játszókkal, a meséken hősülő ifjakkal, és felnőtt hősökkel, hétköznapi emberekkel, élettörténeteikkel. 

Egy csepp oldás - előadás

Most, kereken 50 évesen, az én mesém rejtett kapuk újabb nyitogatásánál folytatódik. A becsukódó titkos ajtók mögött áttetsző fátyol lengedez, vissza-visszatérő emlék, képekkel hívogat. Tanulságok.
Kísérőjéül szegődök pároknak, szülőknek, akik kapcsolatuk megmentését választják, akik boldogan akarnak élni, ... mátkák, míg meg nem hallnak.