Közel negyven éve ...

Nyolc éves voltam, amikor a tanító nénink kézimunka szakkörre hívott. Szép színes mintákat mutatott, elvarázsoltak a minták és színek dobogtak. Alig vártam, hogy alkothassak én is. Nem engedte. "Mindennek eljön az ideje" - mondta. Mesélt a népi hagyományokról, diákat vetített ruha és hajviseletekről. Majd színes ceruzákat hozott és "papíron hímeztünk" egymás mellé húzva a vonalakat. Türelemre intett, tanította a hímzés irányait. 

Én türelmetlen voltam, én már készen akartam látni a munkámat, valami hasznosat felmutatni.

Végül egy tűpárnát készítettünk. Nem épp ilyet, valami hasonlót felirat nélkül. Szív alakú, filc anyagon. Gyorsan elkészültem vele, de elégedetlen maradtam. Nem tetszett, mert elnagyoltam, szorosan dolgoztam, görcsösen. A szaporaság érdekében ritkás maradt, átkukucskált az anyag a rózsa szirma alatt.

Közel negyven év után újra hímzek. Ma már tudom, az az élvezet, amíg alakul, ahogy készül, amint sorról sorra lassan bontakozik nagyanyáink szellemisége, átszivárog türelmük, szétárad a szeretetük bennem, a csokrokban. A tű szúrása csak valódiságára emlékeztet.

Ma azért hímzek, hogy a napi rohanást lecsillapítsam. 

Átadom magam a élet áramlásának, ringok az élet ősi vízében. Lecsitul bennem klienseim küzdés-fájdalma.

Végül megszületik valami, ami tovább őrzi dédanyám megszállottságát, Baba néni türelmes pedagógiáját, édesanyám örömét és az én szép lelkemet.

Köszönöm Nektek Ősasszonyok!

 

“Gyilkos ölelés”

„Becsaptál, azt hazudtad minden férfi egy vadállat, azt hazudtad, nem kell férfi az élethez, azt hazudtad minden férfi gyilkosságba hajszolja a nőt. És én elhittem, és csak menekültem a férfiaktól, féltem az ölelésüktől”- mondta zokogva.


Réka 26 éves, bájos, okos, művelt fiatal lány. Több éves önismereti munka áll mögötte, melyet pszichodráma módszerrel vezetett önismereti csoportokban fejlesztett. Közös munkánkban nagy utat tett meg egy egészséges, harmonikus élet megteremtéséért. Alkoholista szülőpár nevelte fel, gyermekkora tele volt fájdalommal, rettegéssel. Kevés szeretetet, elfogadást kapott. Felnőtt korára sikerült traumáinak jelentős részét feldolgoznia, sikerült egy igazi társat találnia, aki mellett biztonságban, szeretve érzete magát. Mégsem volt boldog, mert nem tudta viszonozni a felé áradó őszinte szeretet, elfogadást.

Előző párkapcsolataiban megélte, hogy amint kezdett mellette elköteleződni a férfi, ő azonnal kilépett, szinte elmenekült a kapcsolatból. Ahogy mélyült jelenlegi kapcsolata, ismét megjelent benne a menekülési vágy, tovább egy másik férfihoz. Erős gátoltságot élt meg a testi szerelem elfogadásában, viszonzásában. „Menekülök az ölelésből”

Tudta, hogy sok gátat sikerült már lebontania, most mégis egy leküzdhetetlen akadállyal találta szembe magát. “Hogyan éljem meg a testi szerelmet?” címmel jelentkezett játékra.

Az első színben felállította párkapcsolata szobrát, ahogyan most éli meg. Párja, Péter nyújtja felé a kezét, hívja: “Foglalkozz velem, szükségem van Rád!” Péter mellett álló testi szerelme hívogatja. Réka szemben áll Péterrel, és a kötelességtudata lökdösi Péter felé. Testében egy mindent elborító görcsös fájdalom fojtogatja, nem engedi Péter felé.

Ekkor felidéződik Rékában 6 éves kori rémtörténete, mely mára az elfojtott emlékezet sötét vermébe hullt. A gyerekszobában játszottak barbilánnyal és fiú babával, amikor szülei részeg veszekedésére fülelt fel. A lökdösődésre már ott is volt közöttük és látta, amint az édesanyja felkap egy konyhakést, berohan a spájzba, magára zárja az ajtót, és hangosan mondogatja: „Megölöm magam.” Az apja szidalmára, könyörgésére sem jön ki onnan. Réka sírva odarohant, verve az ajtót könyörgött: „Anya ne tedd, én itt vagyok, segítek neked!” Erre előjött anyja, késsel a kezében átölelte, magához húzta és súgta a fülébe: ”Ne félj kislányom, nem hagylak itt. Téged meg a húgodat is magammal viszlek!”

Réka rémülten tért vissza a mába. „Ez hihetetlen, az anyám meg akart ölni.” Majd beúszott neki a pár évvel későbbi kép, amikor az anyja a mocsárba akarta belefojtani, szintén alkoholos öngyilkossági krízisében.

A második színben a gyermekkori trauma újraélését követően immár felnőttként ült le megbeszélni a történteket édesanyjával. Helyszínül a temetőben az anyai nagymamája sírját választotta, arra ültette anyját. „Az, hogy anyám ilyen lett, abban nagy része volt az ő anyjának” – mondta. Ahogy anyjára ránézett, egy fáradt, szánni való, megtört asszonyt látott, csak szomorúságot, és fájdalmat érzett.

Ekkor megszemélyesítettük az anyja ártó, gyilkos én-részét. Vele szemben már ki tudta fejezni mélyen elfojtott dühét. Ki tudta mondani érzéseit, tudott vádolni és számonkérni. „Becsaptál, azt hazudtad minden férfi egy vadállat, azt hazudtad, nem kell férfi az élethez, azt hazudtad minden férfi gyilkosságba hajszolja a nőt. És én elhittem, és csak menekültem a férfiaktól, féltem az ölelésüktől”- mondta zokogva.

Majd a síron ülő anyához fordulva egy Hellinger-féle rítussal köszönt el tőle: “Köszönöm hogy életet adtál, a rosszat, amit tőled kaptam visszaadom, tégy vele amit tudsz. A jót, amit kaptam megtartom, amit nem kaptam meg, azt pedig megszerzem magamnak.”

A záró képben ismét találkozik Péterrel, már tudja nyújtani ő is a kezét. Kiderül, hogy a görcs simogatásra, masszírozásra gyengülni kezd. Péterhez bújik: “Tudom, hogy még idilli, de ezt szeretném és most ez jó nekem. Itt maradok”.

Hegedűs Bertalan: Az álom ölelése

Már a korai szülő-gyerek viszony alapvetően meghatározza a felnőttkori párkapcsolatok működését.
Az ember alapvetően társas lény. Szükségünk van egymásra. Ennek elemi kifejezési formája az érintkezés, testi egysége pedig az érintés. Az érintés puszta látványa is azonnal pozitívan befolyásolja lelkiállapotunkat. Ha például látunk egy édesanyát, aki megsimogatja a gyermekét, már jó érzés tölt el bennünket. Ha valakivel érintő kapcsolatban voltunk, amikor elengedjük a kezét, utána a szemünk olyan mozgásokat végez, mintha még hozzánk érne, megölelne vagy elutasítana. Elég, ha azt mondja, hogy megölellek, akkor bennünk ennek megfelelő érzések keletkeznek. A testünk emlékezik arra, hogy milyen volt a korábban már megtapasztalt érintés. Az érintés azt jelenti: „van közünk egymáshoz”. A szociális érintkezés, a kommunikáció az érintést helyettesíti az emberi kapcsolatokban.

Ha ez a szükséglet gyermekkorban nem elégül ki (pl. túl kevés testi érintkezés az anyával stb.), akkor a simogatás szokatlanná válik. Sőt, érzelmi távolságtartás esetén akár kellemetlenné is válhat.

A fenti esetben az ölelés halálfélelemmel párosult, öléssé minősült és örökös ambivalenciában vívódott a lélekben. Réka nem engedhette el magát a biztonságot adó kar ölelésében, mert 6 éves kora óta úgy érzi meghalhat. A serdülőkorban megismétlődő az életért küzdő harc nyomatékosította a korábban tanult szabályt. Menekülni kell, elfutni, amíg lehet. Majd biztos távolságban a biztonságot adó közelséget vágyni újra, mert ez szükségszerű. Később csábítani a férfit, örökké résen lenni meg ne öljön az ölelése. Vágya hozta játékba: megélni a testi szerelmet, elengedni magát az ölelésben.

Réka lehántotta anyja rémarcát, és érintését édes öleléssé szelídítette a játéktérben párja felé.

Írta: Galambosné Varjú Blanka és Novák Magdolna

Búcsú a meg nem született gyermektől

Anna 38 éves, de sokkal fiatalabbnak tűnő vékony asszonyka már sok szenvedésen, veszteségen átküzdötte magát, amikor találkoztunk. Gyermek és fiatal felnőtt kora bántalmazásainak nyoma nem múlik lelkéből, az emlékek olykor szívszorongatásban, depresszióban ütik fel fejüket.

Úgy érzi, jelenlegi párkapcsolati problémájának egy fontos kiindulópontja az a baleset, melyben 21 éves vőlegénye életét vesztette.

"Tulajdonképpen már nem is voltunk jegyesek, mert én nem tudtam elképzelni, hogy anyává váljak. Ő pedig ragaszkodott a családhoz. Szakítottunk, és ő meghalt. Félek, hogy részem van benne. Ésszel mintha tudnám, hogy nem, és mégis ..." "A temetőbe sem tudok kimenni."

Akkor úgy tűnt a búcsú nélküli távozás bűntudattá dagadt. Javasoltam, hogy pszichodráma módszerrel tegye meg azt, amit nem tudott megtenni, mondja el, amit nem mondhatott el neki.

Meglepett, amikor berendezte a színt, az együtt töltött utolsó évük őszét idézte meg. (Ezután, télen szakítottak) Később derült csak ki, hogy miért volt fontos ez az idő.

Ezen az őszön Arnold katonai szolgálatot töltött, ami előtt eljegyezte Annát, és megkérte, hogy amíg szolgál, Anna éljen az ő családjával.  A szerepcserékben komótosan helyezkedett el. Lassan és hosszan beszélt. Kifejezte haragját, amiért Attila nem állt ki mellette anya ellenében, megvitatta a képtelen kérést, ami csupán a férfi féltékenységét szolgálta. Nem ejtett könnyet. Egyre vontatottabbá vált a jelenet. Valami benn rekedt.

Sóhaja jelezte, hogy valamit még el kell mondania. "... és bocsáss meg nekem, amiért elvetettem gyermekünk! Tudom, Te mennyire vágytál rá, de én nem tudtam vállalni ..." 

Kiderült, hogy a meg nem született gyermek éppen most 21 éves lenne. Anna tőle is el akart búcsúzni.

Most kibuggyantak a könnyei. Lassú patakból zubogó folyammá duzzadt az könnyáradat, amíg megbocsátást kért meg nem született fiától, aki fantáziája szerint olyan, mint az apja. Megkönnyebbült, amikor rájött, a fiú nincs egyedül: apa és fia együtt vannak.

Négy hónap múlva Anna azt fontolgatja, kimegy a temetőbe Arnoldhoz.

Jegyzet egy pszichodráma csoportbeli antiszerepről

Kinézek, benézek

Esik az eső. Csak éppen szemerkél, de ennyi is elég, hogy birka bundává változtassa göndör hajamat. Simlis sapkát húzok rá védelemül, és lassan tekerve kerekezek a munkahelyemre. Ráérek, korábban indultam. Hogy nézhetek ki? - jut eszembe, és a magamnak adott válaszommal felidéződik egy 13 éves történet.  

*

Anti-szerepre készültem. „Bibircsókos öregasszony a templom kórusából” – ezt a szerepet kellett megvalósítanom. Egy agresszív, köpködő, káromkodó, durva, csúf vénasszony bőrébe bújva végigmenni az utcán.

Akkoriban talán egyetlen kincsem a kedvességem, finomságom, alázatos alkalmazkodásom volt. Ezt el kellett rejtenem. Kínlódva, undorodva fogtam az összegyűjtött kellékeket. Csak a „feladatot el kell végezni” én-részem sürgölődött bennem.

Most is látom, egyedül készülődök a lakótelepi lakásban. Állok a tükör előtt. Tudom, hogy mit, milyen sorrendben veszek fel. Először bekenem az arcomat sötét alapozóval. Még valami zöldet is maszatolok, karikákat a szemem köré, hogy eléggé aszott legyek. Iszonyat. Gyönyörű hosszú aranyhajamat összefogom minél kisebb galacsinba és elrejtem egy sötét hányadék színű kendő alá. Felveszek egy sötétbarna pamut harisnyát egy drapp szandállal, elvégre nyár van. Még valami sötét felső és rá a volt férjem régen kinőtt barna zakója.

Már csak a bot hiányzik. A sarokban türelmesen várja részvételét a felvonulásban. És a tükör.

Hihetetlen, amit látok. Hulla csöndes a vénasszony, csak a szívem dörömböl hangosan. Én és a vénasszony, ketten egyek.

Na jó, én értem, de ha meglát valaki, mivel magyarázom ki magam?  Azt hiszik, megbolondultam. Ilyenné nem teszi magát épeszű ember! De én biztosan nem! A szépségem kihangsúlyozása az előnyös darabjaim kiemelésével – ennek van értelme! És itt állok meggörnyedve eltorzított ajakkal trágya barnában. (Tizenévesen megfogadtam, hogy öregasszonyként sem öltözök öregszínekbe)

Indulnom kell! - hajt a megfelelni vágyásom. Hallgatózok. Nincs mozgás a lépcsőházban. Talán nem totyogok össze senkivel.

Megúszom. Az utca is csöndes. Hétvégi lustaság fekszik a lakótelepen.  Kivel fogok kiabálni? A szerepet meg kell élni!

Jaj! Egy ismerős fordult be velem szemben. Hamarosan összetalálkozik a tekintetünk. Nem, csak én igyekszem a szokott módon szemmel jelezni, hogy fogadom a köszönését. Ő azonban nem méltat figyelemre. Ahogy elmegy mellettem, látom tekintetében a közömbösség teljes elterpeszkedését. Számára egy ismeretlen öregasszony vagyok. Akkor jöttem rá: mások nem tudják, nem látják, hogy ez a vénasszony én vagyok! Ezt, csak én tudom!

Így egészen más!

Kezd izgalmassá válni. Várakozom a buszmegállóban. Köpködöm a zsebembe készített tökmag héját, magamban mormogok, káromkodok, mert késik a busz. Akármit megtehet ez a vénasszony, semmi közöm hozzá! De senki sem óhajt beszélgetésbe elegyedni velem, az öregasszonnyal. Na, nem mintha a szép nővel oly sokan akartak volna, de legalább kerülgettek.

A várakozó utasokat nem érdeklem, most nem néznek meg, mint amikor a jó nő jelmezemben vagyok. Csak egy óvodáskorú kislány akar mindenáron a közelemben lenni, megérint, faggat valamiről. Nem vagyok képes ráförmedni. Elvesztettem a fonalat árnyék magam és teljes magam között.

Arra gondolok, a gyermekek a szívükkel látnak, előttük hiábavaló a jelmez. Útra kelek gyalogosan. Senki sem akad az utamba, nem bánom. Elég volt eltöprenkedésre az, ami eddig történt.

Ma már nincs emlékem erről az útról addig, ameddig összetalálkoztam egy csoporttársammal, aki éppen kurtizánná változtatta magát. Együtt folytatjuk az utat. Végül mind együtt a tíz egynehány fős csoport. Húsz percet kapunk a szerepeink szerinti találkozásokra, beszélgetésre.

Én letérdelek és mintha senki sem lenne köröttem, morzsolgatom a kezemet és mormolok. A szövegnek nincs értelme. Nem is érdekel, hangfürdőzöm a belső zenévé vált imazsongásban.

A játék végén már visszaváltozva saját szerepbe, meg kell fogalmaznom, mit adott nekem az árnyék személyiségem.
A belső zenét, a békémet, a nyugalmat, a belső szépségemet, amikor nincs értelme tekintettel lenni másra, mert nincs más, minden egy. Egy az isten. Bennem az isten, a teljesség.

*

Hogy nézhetek ki? Inkább nézek be!
Tekerek tovább és a közelgő farsangra gondolok, arra, hogy mit fogok magamra ölteni. Elegem van a jó, a megértő, az alkalmazkodó, a kedves, a megfontolt arcomból. Befeketedek. Találkozunk a farsangon! Aki felismer, egész-ségére!

Békéscsaba, 2012. február 17.