Különleges vagyok. Tavaly nyáron engem választott György a kertészetből, ahol életrekeltem. A nyarat az árnyas lugasban töltöttem a vén diófa védelme alatt. Rigók, cinkék, galambok és vörösbegy adtak műsort nekem. Majd az ősz elején helyemre ültettek a ház elé. Mély gödröt ásott nekem Gyuri, közvetlenül a virágoskert szélén egy somfa tönkje mellett. Nekem kell árnyékot adnom helyette.
Kaptam vizet bőséggel, hogy gyökereimmel besimuljak a tápláló talajba. Azóta itt cseperedek. Októberben még vidáman zizzentek-libbentek leveleim az őszi szélben. Leghosszabb ágammal bekukucskáltam gazdáim ablakán, kiknek szívében megfogant a virágba boruló, édes illatot árasztó, árnyat adó sudárságom képe.
Azután az enyészet havában, dermedtté vált a ház. Azóta csak Magdi figyelme kísér.
Nem hallik zene, se ének, se kacagás. Odabenn a csend az úr.
Annál zajosabb az utca, a négysávos út. A szirénák hangja visítva üzeni: "Vigyázz Halál! Segíts Élet! "
Én nem vigyáztam. Leveleimet észrevétlen veszítettem el. Törzsem tövében barnuló virágok rothadó testei lucskos szőnyegként elém borulva szunnyadnak el. Próbálok életben maradni.
Az álom havi hajnal hideg ónos réteggel kápráztatja ágaim. Fagyos burka rideg csillogás.
.jpg)
Az emberek gyalog, biciglivel, autóval sietős dolgaik kényszerű köreit róják. Jégbontó szél simogat. Tűröm. Magdi figyel. Hosszan. Sokáig. Fontos vagyok neki.
Kikeletkor kertészt hív hozzám: kell-e metszeni? - Gyuri már nem válaszol. A kertész engedi: maradhatok, ahogyan vagyok.
Magdi félt, mert olykor mellém parkolnak. Védelmet kapok. Jelző karókkal burkot von elém az autósoknak jelezve, hogy itt vagyok! Gyengének tűnik a léckerítés, de bevált. Sokan vigyáznak már reám.
A szelek havában tulipánok ébrednek a földalatti éjszakából felfúrva fejüket. Régi követei a kapcsolatnak, melyből én is származok. Élni tanítanak: minden változik, csak a lét örök.
Az ígéret havában nyüzsög a virágoskert köröttem. Burjánzik a liliom zöldje, bimbózik a rózsa, tüsténkedik egy ecetfa, a tarack is élni akar. Büszkén virul a virágszirmait már elhullató somszomszéd.
A Napisten havában a földi orgona virágba bomlik és kerítést ad a kerékpárút mellett virágos kertünknek. Szívet formázó leveleim egymáshoz súrlódva suttogják, amit a hallgató hallani vél: "Veled vagyok a nap melegében, a szél játékában, az álmodban. Vigyázok rád."
Az áldás havában megjelenik mellettem a Györgytea Aranyvessző virágos hajtása. Az ecetfa erőszakosan a magasba tör, a liliom kibontja tűzvirágját. A forróságban hiányzik az ég áldása, az enyhítő eső. Szomjazok. Mesterséges vizet kapok.
Augusztusra leveleim pergőre fordulnak, összekunkorodnak, barnul a szélük. Gazdám eddig locsolt, most arra kér, hogy táplálkozzam mélyebbről, nem ad több vizet, gyökereim föl ne kússzanak.
Földanya havában még tartom magam, de leveleimen a szárazság ott hagyta pecsétjét. Még zöld vagyok, csak közelről szemlélve láthatod, hogy a hiány nyoma nem múlhat el. Tudom, nekem még dolgom van itt. El kell vessem magjaimat. Árnyat adó fává kell nőjek, illatot oltva a városi bűzbe.
Majd az enyészet hava újra rám köszönt és elvárja áldozatomat. Elsárgult leveleimet a földre ruházom és álmomban is bízom a teremtő bölcseletben, hogy létemnek értelme van.
