Megérkezések

- Csókolom! Lángos van? - Hallom a hangját a nyitott konyha ablak alatt. Kiabálva kérdi, nem feszéjezi a társasházi szomszédság, a belső udvar fültanúi. 

- Lángos nincsen! - válaszolom.

A választ nem várja, nagy, emberes léptekkel sarkán koppantva jön az ablak alatt, csak jön, jön és nyílik az ajtó.

Alig vártam, hogy haza érjen. Megyek elé. Férfi, teli a mezők illatával, a fák erejével, a nap melegével szájon csókol: Megjöttem - mondja.  

A tavasz még csak pillogott, amikor már hívták a kerti munkák, a metszés, majd az ültetések, a fű is burjánzik mostanra és vágni hívná... 

Fáradt nagyon, tudom. Már tíz órája dolgozik. Nem mutatja, nem is mondja, csak abból látom, ahogy az ágyra dől este. De nagyobb az éhség most benne s enne már. Míg a végső ízesítést teszem a friss, meleg ételen ő a cicával játszik ötven négyzetméteren fogócskát. Látom, ahogy hajlik a háta, karja előre nyúl, fogná a macskát, de az menekül. Futva toppant, meg-megáll, ijeszti, az is megáll, de alig várja, hogy újra kergesse Gyuri. Ha Gyuri megáll, a macska incselkedve ráugrik a lábára s már tovább is áll. Élettől dobban, lüktet a ház.

Én csak nézem és nevetem. Mily erős és játékos az én Emberem.

- Gyere, együnk! - hívom.

A macska is kap vacsorát. 

Luca Gyuri combján - pihenés

*

Már sötét van. A nyári meleg enyhülést ad nekünk, a lenyugodott nap nem perzsel tovább. Gyuri még nincs itthon, de én már vízszintbe helyezem magam. Talán olvasok, talán megnézek egy filmet.  Vagy hallgatom az belső monológot, holmi munkából hozott konfliktusról...

A macska felugrik az utcai ablak párkányára. A sötétítő függöny takarásában is hallom, hogy farka izgatottan legyez. 

Hall valamit. Igen. Csikorog a kerékpárfék. Már én is hallom. Megjött Gyuri. Az ablakhoz lép. Köszönti a macskát, aki egész testével örömöt árasztva dorombol. Mikor Gyuri elindul a kapuhoz, a macska már a bejárati ajtóban várja gazdája illatát. Még húsz méter. Leteszi a lépcsőházban a kerékpárt. Nem gyújt villanyt. A kerékpár lámpájának fénye elég neki. Határozottan nyitja az ajtót. 

- Mi ez a sötétség? Már alszol? - kérdezi.

Nem szólok. Maradok az ágy tetején. Kissé megbántva, hogy ily késői órán tér haza, várom, hogy megérkezzen hozzám.

Ő jön, át a folyosón. Belép a szobába, megkerüli az ágyat, piros-szürke pólója portól fáradt. Őszes hosszú copfba fogott haját megkócolta a nyári szél, levelek díszülnek benne. Jön mosolyogva és ajka pecsétjét nyomja számra. Beborít a nyári kertek földillata.

Minden rendben van már. Aztán faggatom, hol, merre járt s ő mesél.

*

A Tisza-tóhoz mentünk utolsó nyaralásunkra. Én vezettem 125 km-t. Reggel készítettem elemózsiát, de csak magamnak, mert Gyuri kifejezetten nem kért. Csak a friss pékárut, kenyeret szerette, nem akart tegnapit enni. Nyaraláskor szeretett helyi ízeket megkóstolni. Azért tettem duplán, hátha megkívánja, ha én eszek. De én sem ettem, sokáig.

Már elég közel jártunk, amikor elemi erővel rám tört a farkaséhség. Kibírom - mondtam, bár ő bíztatott, hogy álljunk meg. Nem álltam meg, csak a nyaraló ház előtt. Akkor, még ott, a kormány mögött felfaltam, amit hoztam. Egy percet sem tudtam volna várni. Gyuri nem kért belőle, viszont keserű düh, csalódottság ült az arcára. Csak ült még hosszan, miután én jóllakottan kiszálltam a kocsiból.

Bepakoltunk, kipakoltunk, elhelyezkedtünk, megismerkedtünk a házigazdával. De Gyuri arcán maradt a dühből egy csalódottság. Tudtam, hogy éhes és friss étket akar. Javasoltam, hogy keressünk éttermet. Nem akart menni, tudván, hogy én már nem vagyok éhes. Én pedig nem hagytam, hogy hárítson, azért, mert én ettem - és tényleg nem voltam éhes, de a szeretett ember éhségének érzete bennem is élt. 

Kértem, hogy menjünk: -Én majd eszek egy levest, az jólesne. Te pedig ehetsz, amit te kívánsz!

Felcsillant a szeme. Ez így rendben van. Mindketten enni akarunk. Elindultunk végig a gáton. Első utunk volt, amit azután többször megtettünk. Egy kikötő étteremben rendeltünk ebédet. Isteni ízek oldódtam a számban. Gyuri kisimult. Én elégedetten hátra dőltem. Meglettem volna a leves nélkül is, de sokkal fontosabb volt, hogy neki jó érzése legyen. 

*

Egy tárgy megfigyelése - A változás

Ez a feladat. Két-három percig figyeljem a kiválasztott tárgyat naponta különböző napszakokban, és öt napon át. Mi változott a tárgyon? Mi változott bennem?

1. nap

Most már választanom kell! Mit figyeljek öt napig? Értékes legyen? Vagy izgalmas, vagy érdekes? Kell, hogy valamiért fontos legyen nekem, ha már ennyi időre a figyelmem fókuszába teszem! A hasznossága is fontos. Hasznosan teljen az idő. Olyan tárgy legyen, amit használok, kézben van. Legyen egyszerű! És legyen természetes anyagú! Legyen a könyv, amit olvasok. De miért épp ez?

Mindegy. 23 óra. Választottam, megfigyelem olvasás előtt.

Mozdulatlansága félelmetes. De mozgathatom. Csak kicsit, hogy azért figyeljem. Nagy nyomtatott betűkkel az író neve és a mű címe. Nem tudom, milyen betűtípus lehet. A könyv borítása okkersárga. Felül az írás, alatta egy olajfestmény képe, melynek színei harmonizálnak a borító színével. Megragad a kép, ami kivehetetlen formákkal tarkított. Bárminek láthatom. Alig várom, hogy olvassam. A könyv puhakötésű, felkunkorodott már a felső sarka. 

2. nap, 22 óra. 

Mi minden van a képen! Értelmezhetetlen az én értelmemmel. Itt -ott farkas, hal, egy imádkozó lány, glóriás ember kaput nyitó mozdulattal. Talán angyalszárnyakat formál a színes pöttyök alakzata? Istenem, milyen használt ez a könyv! Pedig még csak egyszer-kétszer olvastam.

Közben eszembe jut, talán a bimbózó hibiszkuszt kellett volna megfigyelnem, mára kinyílt. Lett volna benne mozgás, ha már az annyira fontos nekem. Azt is kezdem figyelni.

Másnap reggel pedig a templom óratornyát figyeltem. Ezt is választhattam volna. Naponta 3-5 percet nézem reggelente, amíg a buszra várok magányosan a hajnali homályban. Szememmel letapogatom a kupolája ívét, bordázott mintáját, a torony csúcsát... Ezután mindent alaposabban megfigyelek? Nem rossz gyakorlat!

3. nap 20.30 óra

Most nézem, s közben írom a megfigyelésemet. A borító okkersárgája márványos színű. Fenn az író és a cím, lenn a kiadó neve és zseniális logója. A kettő között keretbe zárva a kép. A képen egy hegy, közepén egy barlang előtt ül egy arcát kezébe hajtó nőalak, fején virágzó koszorú. Sír a nő vagy a lányka. A hegytetőre egy glóriás alak száll alá, a lányra néz, talán szánja őt és védené.

Megfordítom a könyvet. Az író fényképe néz vissza rám. Alatta fehér betűk. Alul, az árkód felett a borítón látható kép alkotója s címe bújik el. "Szelíd vulkán" - ez a cím, melyből egy részlet látható a borítón. Újra megnézem a képet. Alul sok a vöröses árnyalat, tűzszín lehet? Felül inkább kék az úr, mellette napsárga. De a lány s a glóriás, kik ők? A virágkoszorúból felszállnak az illatok, mintha arra reagálna a (gl)óriás. A farkasnak vélt forma talán a vulkán lávája lehet... Most olvasok. Már fél órát bámészkodtam el.

4. nap 17 óra

Eddig csak a borítóval barátkoztam, most beljebb vezetlek kedves olvasó. Vaskos, puha borítású a könyv, A/5-ös méretű 364 oldal sűrűn írott lapok. Négy előszó, hat nagy fejezet, két kisebb fejezet a végén. A lapokon ceruzával jelölt sorok és bekezdések, számozások, egyéb jelek. Tetszenek a kiemelések. Mégis, amikor újra olvasom, alig hiszem, hogy már egyszer, kétszer átrágtam magam rajta, minden újra újszerűen hat. A 88. oldalon egy papír könyvjelző lapul. Rajta rajz egy fatörzséről, mely alig látható a ráhelyezett madárodúktól, tizennyolc van rajta, akár egy madárlakótelep. Csupa zöld és zöldes barna, zöldes sárga árnyalat, mintha mohás lenne minden a képen. Miért épp ezt a könyvjelzőt választottam annak idején? A könyv külleméhez illik a könyvjelző színe. Szájjal festette valaki.

Ma később olvasok.

5. nap

Törték, zúzták, tépték, cibálták, áztatták, morzsolták, préselték, lapították, ragasztották ... s mi mindent tettek a fával, amíg selymesen sustorgó vékony papír lett belőle?

Mi történt az emberrel, aki ideadta eddigi tapasztalatát a világról és még azon túlról?

Mi történik velem, aki megfigyelem és olvasom a könyvet?

Mi változott?

A könyv nem változik csak én változok. A feladathoz való viszonyom: ellenállásból az elfogadásig.

A könyvhöz való viszonyon változik. Ahogy elmerülök a külső részletekben, beljebb tudok lépni. A könyv külleme hozzátesz a mondanivalóhoz, a belső térbe nyit kaput. Abban változok, hogy más tárgyakat is alaposabban szemügyre veszek. A feladat rendszerességre ösztönöz. Elkezdeni nehéz volt. Már a választás is fejtörést okozott.

Mégis változik a tárgy, a könyv. Csak, mert nem követhető szemmel a mozgása, azért elképzelhető.

Tudom, hogy fából született s valaha élőlény volt. Tudom, hogy most holt anyag. Tényleg az? Tudom, hogy az anyag megszilárdult szellem. Kell, hogy változzon a könyv, mint anyag is. A papír, mely befogadta a Mester írott szavait ... lehetett volna más hasznára is. A nyomdafesték, mely összecsókolózott a papírral, ebben a nászban átszellemült?

Ha sokáig tudnám nézni ezt a könyvet, láthatnám-e múltjának éteriségét, melyet még növényként viselt? Nem.

S a jövőjében mi áll? Poros padláson aszalódva várja a végső elporhadást? Emésztő tűz harapja, falja lapjait? Akkor a Krisztusi levegőbe emelkedő pernyéi újra egyesülni vágynának szellemi szülőjükkel? A föld gravitációja mindig itt marasztja a darabkáit.

De, ha jobb sorsra érdemes! Kézről kézre forgatva jár. Beszélnek róla, az igéről, mit megmutat. Hordozza a szellemiséget tovább. Kapcsolódnak általa az emberek, a gondolatok, az érzések.

Kapcsolódik az alkotó, a figyelő, a megfigyelő. Van értelme írni, ha van, aki olvassa. Úgy tűnik, mintha beszélgetnének az író és az olvasó.

Mire ezt végig gondolom s visszatérek a jelenbe, máris kívülről látom magam.